Ki szeret a végén?

 Ismerősek voltak a lépések,
ahogy a kertben az őszi avaron át jött.

Mindig sietve, határozottan járt.
Nem lepődtem meg, hogy csak úgy bejött.
Az öreg rozsdás kertkapu sosem volt bezárva, bárki jöhetett volna.
De a ritka vendégek lépéseit már ismertem

- Szia! Mit olvasol? – kérdezte.
- A Bibliát…
- Lehetne kicsit konkrétabban? Az azért úgy emlékszem, egy vastag könyv.
- Máté evangéliumát.
- És az miről szól?
- Hát röviden összefoglalva arról, hogy Isten mennyire szereti a világot,
és benne minket is.

Nevetett.

- Te semmit se javulsz a korral, még mindig ódivatú vagy.
- Mire jó ez az Isten szeret butaság? Nem ér az semmit.
- Az életed magadnak kell megszervezni úgyis. Ha van is,
aligha ér rá veled foglalkozni, meg aztán ha lenne,
nem volna ennyi baj és tragédia a világon.
-Tudod, én már csak ilyen maradok - mondtam. – És kérlek,
ne tedd fel ezredik alkalommal is a kérdést, tényleg hiszek-e Jézusban,
úgyis ugyan azt mondanám, hogy természetesen.

Megint nevetett, aztán vagy fél óráig beszélgettünk, közben elmondta,
milyen új életvezetési tréningeket néz a Youtube-on,
meg dicsekedett, milyen tervei vannak a karrierjével is.
Hihetőnek is látszott, hogy végig csinálja, a család és a gyerekek mellett is
mindig úgy tűnt, kimeríthetetlen energiabomba.

Régen láttam.
Tavasz lett közben, a világ minden pórusából áradt a friss élet – illat.
Megint a kertben ültem, elégedetten szivarozva, mintha arra számítanék,
hogy látom, ahogy a világ tényleg életre kel, alig néhány perc alatt.

Lépések. Ismerős, de mégis más. Lassabb, és tétovább.

Még pár lépésre volt, gondoltam, hangosan ráköszönök,
megadva viccesen az új beosztásának járó rangot…de láttam, hogy valami nem oké.

- Szia!
- Szia! Rég láttalak.

Furcsa volt, hogy most nem kérdezte, mit olvasok. Máskor mindig ugratott vele.
Láttam, hogy karikásak a szemei, és szürkének tűnt. 

- Hogy vagy? – kérdezte.
- Én jól, de te elég szarul nézel ki.
- Milyen kedves vagy ma…
- Ugyan már, 30 év után nem várod komolyan, hogy körüludvaroljalak ugye?
- Tényleg nem. Szeretem ezt a nyers őszinteséget. És tényleg nem vagyok jól.
Jól látod.
- Mi történt?
- Á, semmi.

Egy darabig csendben ültünk.

- Te, figyelj… - kezdte.
- Hm?
- Hogy is volt az a sztori Jézussal?
- Melyik?
- Amit az ősszel olvastál, hogy szeret minket, meg ilyesmi…
- Szeret. Ahogy, és amilyen vagy. Ennyi a sztori.
- De engem biztos nem szeret!
- Miért ne szeretne?
- Mert beteg vagyok. És összeomlott az életem. Se karrier, se jövő,
és a házasságom is egy tákolmány. Mit szeretne rajtam?
- Talán éppen ezért szeret. Mert tudja, hogy szükséged van rá.
- Gondolod?
- Kérdezd meg tőle!
- De hülye vagy, hogy kérdezzem meg, ha nem tudom, hol van?
- Hall téged. Amikor akarod, beszélgess vele.
Mond el, mi mindent gondolsz, és érzel. Aztán várj.
- Mondd majd valamit?
- Nem. Ő cselekedni szokott.
- Nem szerethet. Én sem szeretem már önmagam.
- Szerintem egy próbát megér. Hátha…

Sokáig nem találkoztunk. Eltelt tán 1-2 év is.
Beszélt-e Jézussal? Sose mesélt róla, a titok kettőjüké maradt, ha volt.
Csak azt tudtam, az élete teljesen más irányt vett a betegsége miatt.

De amikor újra jött át a kerten, az ismerős léptek a régi határozottsággal kopogtak…