77-szer

 Itt volt az év vége. Persze ez, mint máskor sem, most sem  a tennivalók végét jelentette. Egy széken ülve bámulta a kezében lévő papírt, érezte a szeme mögött a fáradtság nyomását... Megdörzsölte a szemeit, és az előtte lévő névsorra igyekezvén koncentrálni, egy kérdés maradt: hogyan segíthetek szegényeken? Hirtelen élettel telt meg az amúgy üres szoba, mintha egy seregnyi ember lépett volna be egyszerre, egymást túllicitálva jöttek a hangok: - ...amúgy meg már a kérdés is rossz, megbocsáss: miért is kéne egyáltalán valamit tenni? - ...van családjuk, rokonaik... - ... ha tenni is kéne valamit, miért pont neked? - ...nem tudom, láttátok-e a Facebookon, hogy pózolt az új kivágott ruhájában, a két kisgyerekre meg nem jut, se idő, se pénz? - ...úgyvan, de a napi 2 doboz cigi, az bezzeg elmegy... - ...egyébként is egy alkoholista, magának kereste a bajt, ezért nincs munkája se évek óta... - Egy szó mint száz, ezek nem érdemlik meg a segítséget! Hallgatta őket egy darabig, és talán hajlott

 "De ti ne féljetek..."                          (Ézsaiás 44:8) Soha annyit nem idéztek bibliai gondolatot, és soha annyira nem értették félre,  mint ezt a sokszor előforduló rövid mondatot. Botor kijelentés lenne, hogy a világ nem hisz. Dehogynem.  Majd mindenki elhitte, hogy Isten egyetlen, és leglényegesebb üzenete az: nem kell félni. Még Tőle sem, vagy Tőle a legkevésbé, hiszen a kedves  Mikulás apó arcára maszkírozott istenképbe nem fér bele a félelem. Meg is tanultunk bátrak lenni. Az eredménye éppen mostanában igen kézzelfoghatóan hat a mindennapjainkra. Elburjánzó önteltség, ami agresszióval párosul, és talaja a butaság. Legrövidebben így lehetne leírni a modern világ legsúlyosabb baját. És ehhez jön a félreértett szó: ne féljetek. És hozta a romló emberi viszonyokat, agressziót, háborút. Kicsiben és nagyban. A modern világ szeret démonizálni. Szavakat, helyeket, embereket. A félelmet is. Pedig a félelem nem egyértelműen rossz.  Határokat szab, életet ment.  A köznapi

 Régóta leszoktam a tévénézésről. Már ami a híradót és az egyéb közéleti műsorokat illeti. A „felgyújtották, kilőtték, lelőtték, kirabolták, megölték, becsempészték” és hasonszőr társaik nem az én világom. Ahogy távol áll a „rendkívüli, mindenkit érint, rettenetes és elképesztő” hatásvadász címek zápora is az ízlésemtől. Oké, nem nézek tévét. De mit kezdjek egy új generációs népbetegséggel, ami felütötte fejét: a 9 millió szakértő országával? Pililik, önmaguk életében hasraesők, unatkozó nyugdíjasok önszórakoztató szokása, amit aligha lehet kikerülni. Egyfelől a nyomdafestéket ugyan nem tűrő, de a klaviatúrán probléma nélkül bepötyöghető ocsmány stílusban, a legbutább és általában valótlan hír és vélemény gyártás tanúja vagyok naponta, másrészt az is jól látszik, hogy honfitársaim jelentős részének elméje fölött ott lebeg „a bús feledékenység koszorútlan alakja”,  hiszen régen minden jobb volt... Vagy nem. Augusztus 20. „A minekatüzijátékköltsükazegészségügyre” ünnepe, mel

 Elvesztek. Nem, nem is a jó szót használom, nem vesztek el. Ha elvesznének, az olyan lenne, mintha az elhagyott őrbódékat lassan rágna meg az idő: kikezdené a szél és az eső,  a szépen gereblyézett sávokat benőné előbb a dudva,  aztán bokrok nőnének rá.  De még így is, évek és évtizedek múlva is ott maradnának a nyomaik. Nem vesztek el, ezeket tudatosan, kemény munkával el akarják (Vagy tán el akarjuk?) tüntetni. Nyomuk se maradjon. Ne legyenek határok! Ha ragaszkodsz a határaidhoz: maradi, szeretetlen,  rasszista, hülye vagy, és ha ez kevés, van ám még egy hosszú lista! Az biztos, hogy valami régmúltból itt felejtett értéktelen bóvlit őrizgetsz - teljesen feleslegesen - hiszen, mi a modernek, ezt már rég meghaladtuk, átléptük, és csak szomorú lenézéssel tekintünk le rátok ócskajóskákra, akik még mindig nem értik... Érted? - mert ez addig folyik a csapból is, míg el nem mossa majd benned is, nem csak a határt, de az igényét is. Egy arc, ami az én arcomba magyaráz, kíméletlenül savazva

 Igen, jól gondolod kedves Olvasó! A híres slágerdal jár a fejemben, annak ellenére is, hogy ezzel a mondattal  még gyerekkoromban találkoztam először. Volt egy filmfeldolgozása Maugli történetének,  a dzsungelben elveszett kisfiú életét számtalanszor mentette meg ez a mondat: "Sssssz, mi egy vérből valók vagyunk!" Ott működött. Akik ismernek, tudják, hogy eléggé gyakorlat orientált vagyok, nem kenyerem az elmélet, és a céltalan szemlélődés. Sajnos ennek apropóján e dalocskához is beugrott a való világ íze, vagy inkább ízléstelensége, az a "vicc", ami évtizede köröz köztünk: "Mikor lesz az erdélyi magyarból büdös román? - Hát mikor átjön dolgozni Budapestre..." Egy vérből valók vagyunk....vagy mégse? Elméletben szép ez.  Zúg a futball lelátókon, a kocsmákban, koncerteken, templomokban, és ott ragyognak a könnycseppek... El is tart a nagy érzés, egész a kijáratig. Ott meg jön egy másik klasszikus: "Elfújta a szél..." Nincs nekem semmi bajom ezzel

 A jópofa hupikék törppel sok témában tudunk azonosulni. Ha például azt kérdezném tőle: mi a véleményed a konfliktusról? - alighanem azt mondaná: "Utálom a konfliktust!" Aranyos, szerethető, és jókat mond - ezzel a kijelentésével, hogy utálja a konfliktust, 100 emberből 98 biztos hogy azonnal tudna azonosulni. Elméletben. A valóság azonban az, hogy nem minden konfliktust utálunk.  Sőt! Sokan szeretik, ha beleállhatnak egy "igazságosztó" szerepbe,  legyen szó a social médiáról, vagy csak két kertszomszéddal arrébbról az utcában. Az a konfliktus, amire rácsukhatom a kaput, vagy megszüntethető egy gombnyomással, az még szórakoztató is lehet. Ezt nem utálom, csak közel ne jöjjön hozzám! Dulufuli szavait így pontosítanám:  "Utálom a konfliktust, amikor engem közelről érint!" Hogy mindez mennyire igaz, arra két példa:  Imádjuk a konfliktussal teli filmeket, videókat, könyveket,  mert azok szórakoztatók, izgalmasak.  A "boldogan, konfliktusmentesen éltek, mí

 A parton állva nézte a folyót. Rohanva, örvényeket kavart, szennyes volt és haragos. A hátán vitte a modern civilizáció vívmányait, a bevásárló szatyrokat,  PET palackokat, üres fémflakonokat... Sokszor hasonlították az életet a folyóhoz - jutott eszébe,  és milyen igaz: néha csendesen csordogál, a napsütésben szinte állni látszik, máskor meg tajtékos a haragtól, hánykódik a tehetetlenség szorításában. De, - fűzte tovább magában - azt még valószínűleg sose mondta senki,  hogy az élet folyója mennyire hasonlít az igazihoz abban, ahogy sodorja magával  azt a rengeteg beledobált szemetet. Beledobjuk, és pár perc, elviszi a víz. Volt nincs. Probléma megoldva. Ki gondolná, hogy lesz valahol egy vízbe lógó faág, egy hídláb,  ahol megakad, és megakasztja lassan a többit is, egész lebegő szemétteleppé alakítva azt, ami ivásra való. Bedobált szavak, ingerült gesztusok, türelmetlen napok és percek, "miért nem érted, hogy...." kezdetű mondatok lebegnek  az "én ilyen vagyok" é

 Kívülről nézve minden sokkal egyszerűbb - ezt Jónás is tudta. Sejtette tehát, hogy a prófétaképzőben befeketett tucatnyi munkaóra, hogy egyszerre tanuljon 3 holt nyelvet, amelyek átlag 1000 éve kocogtak ki  a közbeszédből, és egyidejűleg a köztudatból is,  ez még nem a vég kezdete, de nem is a kezdet vége. Lesz itt még egy két remek ötlet! És meglátta. Az elfoglaltságot úgy hívták ADMINISZTRÁCIÓ! Ennek csúcsán pedig ott csücsült a Jegyzőkönyv.  Nevezzük csak - az önmagukat ártatlan Facebook kommentelőnek álcázó inkvizítorok megtévesztésére - Teljesítmény Értékelő Jegyzőkönyvnek. Bár Jónás szerint ez félrefordítás, az erdeti asszír neve bizonyára  Teljesen Értelmetlen Jegyzőkönyv lehetett! (ez van, mikor nem figyelsz holt nyelv órán!) A Jegyzőkönyv szó szerint súlyos iromány volt, a maga 30 oldalas mindenféle bölcsességet esszenciálisan magában egyesítő kérdéseivel,  de a prímet mindenképp a következő statisztikai adatkérés vitte: "Mekkora a prófétai hivatal irattárának nagysága f

 Nem mondom, hogy 100%-ig rugalmas vagyok minden helyzetben.  Sőt! De azér' van az a szituáció, ami minden erőlködésem ellenére néha tűréshatárig igénybe vesz. Állok sorban a pénztárnál, X boltláncban. Ilyenkor gyakran elmélkedem azon, hogy a bánat kóchengeres topánkájának van hat pénztár, ha csak 1 van nyitva, ahol épp nyolcan állunk... Persze, mindig megnyugtatom magam, hogy ez a "mindent a vevőért" gazdaságpolitika szerves része, és mint magasabb tudomány előttem nyilván rejtve van! Nem, persze, hogy sose sietek. Hová is? Végre én jövök, és akkor lecsap rám a "nyugati szél"! - Szia! - mondja a kellemesen középkorú pénztáros, a legnagyobb természetességgel. (Mindig megfogadom ilyenkor, hogy beveszem a memória gyógyszert reggel, mert sose emlékszem, pont melyik kocsmában pertusodtunk össze!) - Jó napot kívánok! - mondom én, és szerencsés esetben nem is ül ki az arcára a "na, megint egy maradi paraszt" kifejezés. Miután így ellejtettük a kötelező udvar

 Mire gondolt a költő? A középiskolai irodalom órák legzsibbasztóbb kérdése köszönt vissza  ebben a telefon beszélgetésben. Amikor az illetékes úr felhívott, és udvariasan bemutatkozott, még nem is sejtettem, hogy eddigi életem legnagyobb aranyköpését hallom mindjárt. A második mondat ugyanis így hangzott:  - Keresztelésre szeretnék árajánlatot kérni! Mindezt halálos komolysággal.  Természetesen udvariasan elmondtam neki,  hogy ez azért még mindig nem fogyasztási cikk,  amúgy is ingyen van, szóval ebben a formában nem tudok  pontos információval szolgálni.  Kicsit később - az első sokk után - kezdtem el gondolkodni, mire gondolhatott esetünkben a költő? Eljátszottam a gondolattal, vajon milyen konstellációban adhatnék árajánlatot? Itt van mindjárt az a verzió, hogy keresztelő, pap nélkül, mondjuk 10.000 - ért. Adjuk a templomot, a vizet, és ő hozza a gyereket. (esetleg ennek turbó verziója, hogy a gyereket is én adom, de az már feláras!) Aztán lehet olcsósítani még, hogy keresztelő, pa

 Minden kétséget kizáróan a telefon egy hatalmas vívmánya a technikának, de azt Bell vagy Puskás Tivadar is aláírná, hogy vannak szituációk, amikor még ez sem old meg bizonyos kommunikációs problémákat. A minap csörög a telefonom. - Igen, tessék! - Jónapot Alexandra vagyok. A templommal beszélek? (mindig feldob, mikor olyan cizellált lélekkel hoz össze a balsors, akinek fáj kimondani: Jó napot kívánok! Ja, nem dob fel! De ezen most túllendültem, annál is inkább, mert sokféle jelzővel illettek életemben, de templomnak még nem néztek. Gondoltam, legyen! Mit veszíthetek?) - Kezét csókolom, Igen! Miben segíthetek Önnek? - Ismeri Ön a Marikát? - Ismerek körülbelül két tucat Marikát, melyikre tetszik gondolni? - Ja, de ez nem az, ez már nyugdíjas... (itt kis kísértést éreztem, hogy tovább vigyem a templom vonalat,  és azt mondjam erre a pontos meghatározásra Marika - ügyben, hogy: Persze! Belém jár minden vasárnap! De velem született jólneveltségem letiltott...) - Értem. Nyugdíjas Marikát is

 Amikor Jónás barátunk megkezdte prófétai szolgálatát - nem is, már előbb - nagy sóhajjal nyugtázta, hogy mától végre az olyan tudományok fogják kitölteni az életét,  ami tényleg érdekli. Nesze neked matematika, sinus, cosinus! Aligha kell már a templom tangensét a gyülekezeti terem cotangensével összehasonlítani, de kissé lényegtelenné válik talán a dél-afrikai gyémánt lelőhelyek gazdaságföldrajza is, meg a melléknévi igenevek  szabályai se kísértenek... Ja, a nyelvtan!  Ki gondolná, hogy a nyelvtan valójában teológiai tudomány? Hát Jónás biztos körülkuncogta volna azt, aki ilyesmit állít,  ráadásul valószínűleg felajánlotta volna remek összeköttetéseit egy kiváló bagdadi elmeklinikával, ahol tüzetesebben is megnézik, van-e az illetékesnek egyéb szellemi elhajlása is... Viszont nem szólt neki senki, pedig lehet, jobb lett volna... Támadt ugyanis több nagy félreértés, és mindezek oka, és eredője az a fránya nyelvtan... Nagyon szép nyelv az asszír, de a hasonló alakú szavak miatt, bizo

 Talán öregszem. Nem kimondottan a reggeli derékfájás juttatta ezt eszembe, hanem sokkal inkább a média a felelős azért, hogy keresem a megoldást magamban, mégpedig arra a furcsa helyzetre, hogy miért leszek gyakran ideges, ha megnyitok egy hírportált. Nem tudom, mennyire tehetek róla, vagy se, de újabban egyre inkább idegesítenek a kamu, hatásvadász cikkek.  Egy friss gyöngyszem: magát valamelyest mértékadónak tituláló hírportál tegnap lehozott egy cikket, "Jön az internetadó" - címmel.  Gondoltam megnézem, miről maradtam le.  Mint kiderült, azt próbálta eladni a címmel, hogy idéntől fizetni kell  a mobilokon is a Facebook és hasonszőr társai eléréséért.  Hogy ez jó, vagy rossz, abban én nem foglalnék állást.  Nem érdekel.  De hogy van az a finoman cizellált észjárású véleményvezér,  aki ezt az egészet képes lehozni ilyen címmel, az kissé zavar. Több okból is. Egy. Ez így ebben a formában nem adó. Maximum a cikk hangadó.  Másféle adót én nem látok benne. Kettő. Zavar, hogy