Ahogy korábban már jeleztem, volt néhány szorgalmas atyafi ezidőtájt Sáncváron. Szó se róla, igen elhivatottan álltak minden kérdéshez, hogy mást ne mondjak, életük árán is megvédték volna Jónástól a közösséget, ha erre kérik őket. De ha azt mondta volna nekik valaki: dobjatok már 10 talentomot a perselybe, had haladjunk, azonnal vicsorogtak, pénzéhesnek nevezve mindenkit... Hát ilyen előzmények közt merült fel egy igazán korszakalkotó ötlet, az egyik prominens atyafi kobakjában, tudniillik, állítsanak lovasszobrot a templomban az egyik dédnagybátyja emlékére. Jónás a fejét fogta. Nem ettől fájdult meg ugyan, de a már meglévő fejfájásnak nem tett különösebben jót ez se. Ráadásul a Mágus, mert így hívták - arra még visszatérünk, miért, nem is kért, de mindjárt parancsnoki szerepben látva magát, utasításokat adott, hol, hogyan, miből is légyen ez a szobor. Szóval mindent adott, csak pénzt nem, amiből meg, mint az lenni szokott, nem volt épp sok. Szakíts...
Gondolatok, történetek - magunkról, magunknak - hogy el ne felejtsünk nevetni, sírni, és elgondolkodni...