Ismerősek voltak a lépések, ahogy a kertben az őszi avaron át jött. Mindig sietve, határozottan járt. Nem lepődtem meg, hogy csak úgy bejött. Az öreg rozsdás kertkapu sosem volt bezárva, bárki jöhetett volna. De a ritka vendégek lépéseit már ismertem - Szia! Mit olvasol? – kérdezte. - A Bibliát… - Lehetne kicsit konkrétabban? Az azért úgy emlékszem, egy vastag könyv. - Máté evangéliumát. - És az miről szól? - Hát röviden összefoglalva arról, hogy Isten mennyire szereti a világot, és benne minket is. Nevetett. - Te semmit se javulsz a korral, még mindig ódivatú vagy. - Mire jó ez az Isten szeret butaság? Nem ér az semmit. - A z életed magadnak kell megszervezni úgyis. Ha van is, aligha ér rá veled foglalkozni, meg aztán ha lenne, nem volna ennyi baj és tragédia a világon. -Tudod, én már csak ilyen maradok - mondtam. – És kérlek, ne tedd fel ezredik alkalommal is a kérdést, tényleg hiszek-e Jézusban, úgyis ugyan azt mondanám, hogy természetesen. Megint nevetett, aztán vagy...
Gondolatok, történetek - magunkról, magunknak - hogy el ne felejtsünk nevetni, sírni, és elgondolkodni...