77-szer

 Tüzifa pakolás közben jutott eszembe a régi vicc a rendőr gyerekéről, miszerint is, a boldog apuka a kórházba siet, hogy lássa az újszülött fiát. A szülészet portáján - kikeresve a nevet - erősen feszengve mondja a nővér, hogy a 4-es kórterem, de van a gyerekkel egy kis baj.... A rendőr végigrohan a soron, nem is annyira a számokat figyeli, mint inkább a feliratokat, és megáll az első ajtónál, amire ez van írva: "Gyönyörű gyerekek" Belépve körülnéz, a gyereke sehol.  Sebaj, gondolja emberünk, majd a következő.  A "szép gyerekek" szobájában azonban szintén nincs az övé. Hasonlóan jár a "kevésbé szép", a "picit csúnya", a "csúnya" gyerekek szobájával. Kissé gyanakszik már, mikor a "rém ronda gyerekek" szobájához ér, de úgy van vele, bármilyen is, csak az övé, szeretni fogja. Ám legnagyobb meglepetésre itt sincs a gyerek. Ez már egyébként is a folyosó vége, még egy ajtó látszik szemben, az meg a takarítószer raktár. Zavartan for

Slampos vagy. Slampos, pedig a legújabb trendi cuccokat hordod, a szegénységről szónokolsz, de a zsír új tabletek, és méregdrága telefonok ott lapulnak a lakásodban, a zsebedben, hogy akár előre megfontolt és megkomponált mozdulattal ránthasd elő ha úgy hozza a "szükség". Ezek ellenére is slampos vagy. Slamposabb mint nagyapáid és nagyanyáid a nejlon otthonkákban, az egyen ballon kabátok világában. Hiszed vagy sem, talán bennük még volt elegancia.... Mi is ez a szó? Kiragadnám a Magyar Nyelv Értelmező szótárának egy, saját állítása szerint is ritka(!) értelmezését: Ízléses, könnyedén finom. És elgondolkodom: az elegancia tán nem a ruha, a cipő, a haj, a szemüveg, a smink. Valami ezeken túl, belül, benned. Ahogy a másik szemébe nézel, és talán hitetlen és hiteltelen világunkban ha nem is Krisztust, de legalább az embert látod. Az embert akire nem lősz, ha fegyvertelen, akit legyőzve, nem törlöd bele lábadról végül a csatatér sarát is, hanem kezet nyújtasz neki, hogy felálljo

Ahogy  görgette a hírfolyamot, úgy változott ütemesen  a monitor villogása is, hol képeket, hol szövegeket előhozva egymás után. Időről időre kiderült: nem is a képek az igazán szinesek, hanem a szóvirágok, amelyekkel az eladni kívánt valóságot szinezte a szerző, - természetesen az objektív látszat mögött  mindig spékelve a saját politikai és egyéb nézőpontjaival. Ahogy haladt előre, egyre világosabbá vált: 2024-re eljött a mélyszegénység kora.  Lehántva a hírekről a maszatolást, ott voltak előtte a tények: Valójában mi mást lehetne megállapítani egy országban, ahol a szükségtelenül nagy lapostévék és a százezres mobilok elengedhetetlen kellékei a mának, olyan családokban, ahol már nem is egy, de lassan két autó jut egy famíliára? Ahol nem csak nagy ünnepek után, de naponta ezresek landolnak a kukában, mert a nyomor kidobni kényszeríti az élelmiszert? Elgondolkodva megállt egy cikknél, ami arról szólt, hogy a hatalom hibájából kisnyugdíjasok százezres serege  él csirkelábon, meg farhát