A mélyszegénység kora

Ahogy 
görgette a hírfolyamot, úgy változott ütemesen 
a monitor villogása is, hol képeket, hol szövegeket előhozva
egymás után.
Időről időre kiderült: nem is a képek az igazán szinesek,
hanem a szóvirágok, amelyekkel az eladni kívánt valóságot
szinezte a szerző, - természetesen az objektív látszat mögött 
mindig spékelve a saját politikai és egyéb nézőpontjaival.

Ahogy haladt előre, egyre világosabbá vált:

2024-re eljött a mélyszegénység kora. 
Lehántva a hírekről a maszatolást, ott voltak előtte a tények:

Valójában mi mást lehetne megállapítani egy országban,
ahol a szükségtelenül nagy lapostévék és a százezres mobilok
elengedhetetlen kellékei a mának, olyan családokban,
ahol már nem is egy, de lassan két autó jut egy famíliára?
Ahol nem csak nagy ünnepek után,
de naponta ezresek landolnak a kukában,
mert a nyomor kidobni kényszeríti az élelmiszert?

Elgondolkodva megállt egy cikknél, ami arról szólt,
hogy a hatalom hibájából kisnyugdíjasok százezres serege 
él csirkelábon, meg farháton...
- Igen, - gondolta magában - nagy szegénységi bizonyítvány,
hogy egy ilyet se ismerek, pedig létezniük kell, 
hiszen politikai cirkusz tárgya a tény folyamatosan...
Meg íme, a sok szegény ember, most is ott ül valahol 
drága számítógépek monitorai előtt, és a fizetős net áldását élvezve
szabadidejében (amiből elég sok jut erre) köpi szét saját nyomorát 
minden kommentben, sajátosan értelmezve a társadalmi felelősséget.

Mert, ugye - gondolkodott tovább - nem csak farháton tengődő 
nyugdíjas hadsereget nem látok, hanem olyanokat se nagyon,
akik igazából segíteni akarnának rajtuk.
Ebben a mélyszegény korban a társadalmi felelősség olyan,
hogy mindig valaki másé. Hol az ellenzéké, hol a kormányé,
de a politikai viták síkján túl senkié.

Az átlagember felelőssége is korlátolt, hiszen ha kiírom a Facebookra,
a problémát elítélő véleményem, némi politikai felhanggal: eleget tettem.
(Ha nagyon tevékeny akarok lenni, kommentelek hasonló stílusban
2-3 ilyen témájú cikket, esetleg kirakok egy mérges fejet...)
A gyakorlati segítségnyújtástól amúgy is gondosan el tudok határolódni:
ez alkoholista, az munkakerülő, amazt utálom, egyébként is a kormány dolga...
És lám, már nincs is probléma!

Mélyszegény kor jött el. 
A kor, amelynek nyomora nem a zsebedben,
hanem a fejedben és a szivedben van.
Kor, amelyben az önsajnálat és az önérdek az isten.
Kor, amelyben a hála azért, amid van: 
két kezedért, lábadért, egészségedért, családodért, barátaidért
nem tétel, mert az alap, és jár...

Érthető, - vitte tovább a gondolatmenetet - hogy nem kell ma Jézus.
Ki akarná feladni az önkéntesen választott áldozat szerepét,
ki vállalná a többlet munkát, törődést, figyelmet,
ki akarna gondolkodni, mikor a készre rágott véleményért elég 
a telefonod képernyőjét bámulni?

Ki akarna gyógyulni, ha olyan jó betegnek lenni? 
Nem kell nekünk áldott orvos, mi boldog új mélyszegény évet kívánunk!