77-szer

Slampos vagy. Slampos, pedig a legújabb trendi cuccokat hordod, a szegénységről szónokolsz, de a zsír új tabletek, és méregdrága telefonok ott lapulnak a lakásodban, a zsebedben, hogy akár előre megfontolt és megkomponált mozdulattal ránthasd elő ha úgy hozza a "szükség". Ezek ellenére is slampos vagy. Slamposabb mint nagyapáid és nagyanyáid a nejlon otthonkákban, az egyen ballon kabátok világában. Hiszed vagy sem, talán bennük még volt elegancia.... Mi is ez a szó? Kiragadnám a Magyar Nyelv Értelmező szótárának egy, saját állítása szerint is ritka(!) értelmezését: Ízléses, könnyedén finom. És elgondolkodom: az elegancia tán nem a ruha, a cipő, a haj, a szemüveg, a smink. Valami ezeken túl, belül, benned. Ahogy a másik szemébe nézel, és talán hitetlen és hiteltelen világunkban ha nem is Krisztust, de legalább az embert látod. Az embert akire nem lősz, ha fegyvertelen, akit legyőzve, nem törlöd bele lábadról végül a csatatér sarát is, hanem kezet nyújtasz neki, hogy felálljo...

Ahogy  görgette a hírfolyamot, úgy változott ütemesen  a monitor villogása is, hol képeket, hol szövegeket előhozva egymás után. Időről időre kiderült: nem is a képek az igazán szinesek, hanem a szóvirágok, amelyekkel az eladni kívánt valóságot szinezte a szerző, - természetesen az objektív látszat mögött  mindig spékelve a saját politikai és egyéb nézőpontjaival. Ahogy haladt előre, egyre világosabbá vált: 2024-re eljött a mélyszegénység kora.  Lehántva a hírekről a maszatolást, ott voltak előtte a tények: Valójában mi mást lehetne megállapítani egy országban, ahol a szükségtelenül nagy lapostévék és a százezres mobilok elengedhetetlen kellékei a mának, olyan családokban, ahol már nem is egy, de lassan két autó jut egy famíliára? Ahol nem csak nagy ünnepek után, de naponta ezresek landolnak a kukában, mert a nyomor kidobni kényszeríti az élelmiszert? Elgondolkodva megállt egy cikknél, ami arról szólt, hogy a hatalom hibájából kisnyugdíjasok százezres serege  él...

 Itt volt az év vége. Persze ez, mint máskor sem, most sem  a tennivalók végét jelentette. Egy széken ülve bámulta a kezében lévő papírt, érezte a szeme mögött a fáradtság nyomását... Megdörzsölte a szemeit, és az előtte lévő névsorra igyekezvén koncentrálni, egy kérdés maradt: hogyan segíthetek szegényeken? Hirtelen élettel telt meg az amúgy üres szoba, mintha egy seregnyi ember lépett volna be egyszerre, egymást túllicitálva jöttek a hangok: - ...amúgy meg már a kérdés is rossz, megbocsáss: miért is kéne egyáltalán valamit tenni? - ...van családjuk, rokonaik... - ... ha tenni is kéne valamit, miért pont neked? - ...nem tudom, láttátok-e a Facebookon, hogy pózolt az új kivágott ruhájában, a két kisgyerekre meg nem jut, se idő, se pénz? - ...úgyvan, de a napi 2 doboz cigi, az bezzeg elmegy... - ...egyébként is egy alkoholista, magának kereste a bajt, ezért nincs munkája se évek óta... - Egy szó mint száz, ezek nem érdemlik meg a segítséget! Hallgatta őket egy darabig, és talán...

 "De ti ne féljetek..."                          (Ézsaiás 44:8) Soha annyit nem idéztek bibliai gondolatot, és soha annyira nem értették félre,  mint ezt a sokszor előforduló rövid mondatot. Botor kijelentés lenne, hogy a világ nem hisz. Dehogynem.  Majd mindenki elhitte, hogy Isten egyetlen, és leglényegesebb üzenete az: nem kell félni. Még Tőle sem, vagy Tőle a legkevésbé, hiszen a kedves  Mikulás apó arcára maszkírozott istenképbe nem fér bele a félelem. Meg is tanultunk bátrak lenni. Az eredménye éppen mostanában igen kézzelfoghatóan hat a mindennapjainkra. Elburjánzó önteltség, ami agresszióval párosul, és talaja a butaság. Legrövidebben így lehetne leírni a modern világ legsúlyosabb baját. És ehhez jön a félreértett szó: ne féljetek. És hozta a romló emberi viszonyokat, agressziót, háborút. Kicsiben és nagyban. A modern világ szeret démonizálni. Szavakat, helyeket, embereket. A félelmet is. Pedig ...

 Régóta leszoktam a tévénézésről. Már ami a híradót és az egyéb közéleti műsorokat illeti. A „felgyújtották, kilőtték, lelőtték, kirabolták, megölték, becsempészték” és hasonszőr társaik nem az én világom. Ahogy távol áll a „rendkívüli, mindenkit érint, rettenetes és elképesztő” hatásvadász címek zápora is az ízlésemtől. Oké, nem nézek tévét. De mit kezdjek egy új generációs népbetegséggel, ami felütötte fejét: a 9 millió szakértő országával? Pililik, önmaguk életében hasraesők, unatkozó nyugdíjasok önszórakoztató szokása, amit aligha lehet kikerülni. Egyfelől a nyomdafestéket ugyan nem tűrő, de a klaviatúrán probléma nélkül bepötyöghető ocsmány stílusban, a legbutább és általában valótlan hír és vélemény gyártás tanúja vagyok naponta, másrészt az is jól látszik, hogy honfitársaim jelentős részének elméje fölött ott lebeg „a bús feledékenység koszorútlan alakja”,  hiszen régen minden jobb volt... Vagy nem. Augusztus 20. „A minekatüzijátékköltsükazegészségügyre” ün...

 Elvesztek. Nem, nem is a jó szót használom, nem vesztek el. Ha elvesznének, az olyan lenne, mintha az elhagyott őrbódékat lassan rágna meg az idő: kikezdené a szél és az eső,  a szépen gereblyézett sávokat benőné előbb a dudva,  aztán bokrok nőnének rá.  De még így is, évek és évtizedek múlva is ott maradnának a nyomaik. Nem vesztek el, ezeket tudatosan, kemény munkával el akarják (Vagy tán el akarjuk?) tüntetni. Nyomuk se maradjon. Ne legyenek határok! Ha ragaszkodsz a határaidhoz: maradi, szeretetlen,  rasszista, hülye vagy, és ha ez kevés, van ám még egy hosszú lista! Az biztos, hogy valami régmúltból itt felejtett értéktelen bóvlit őrizgetsz - teljesen feleslegesen - hiszen, mi a modernek, ezt már rég meghaladtuk, átléptük, és csak szomorú lenézéssel tekintünk le rátok ócskajóskákra, akik még mindig nem értik... Érted? - mert ez addig folyik a csapból is, míg el nem mossa majd benned is, nem csak a határt, de az igényét is. Egy arc, ami az én arcomba magyar...