Egy barát emlékére Mennyei Atyánk! Hogyan kezdjek egy imádságot, mikor nincsenek szavaim? Az értelmem érti, tudomásul veszi a tényt, és untalan ismételgeti a racionális mondatokat, hogy jó, hogy gyorsan és szenvedés nélkül ment el, hogy emlékezz, milyen kegyelmes a Krisztus... De minden pillanatban szembe jön valami, amiről beugrik az arc. Az arc, ami nem köszön rád soha többé. Utcák, ahol együtt jártunk, az autó, amiben hétről hétre ott ült, és mesélt, csak mesélt... Egy öreg ház, ami előtt nem áll már kint senki, tábortüzet gyújtva a manóknak a kerítés oszlopában. Bemegyek a te házadba, Uram! Máskor a csendben, érezve a Te felséged, megnyugodott a lelkem. Ma rám kiabál egy üres szék a hangszer mögött. Keresem, nincs ott, pedig hétről hétre Téged szolgált már egy évtizede, játszva zsoltárokat és dícséreteket. Elment. Pont úgy, ahogy élt. Sosem állt meg, nem szeretett tétlen lenni. Ki tudja, talán, mondta Neked: végezzünk gyorsan, ne tarts sokáig itt, ha mennem kell, mit csi...
Gondolatok, történetek - magunkról, magunknak - hogy el ne felejtsünk nevetni, sírni, és elgondolkodni...