77-szer

 Régóta leszoktam a tévénézésről. Már ami a híradót és az egyéb közéleti műsorokat illeti. A „felgyújtották, kilőtték, lelőtték, kirabolták, megölték, becsempészték” és hasonszőr társaik nem az én világom. Ahogy távol áll a „rendkívüli, mindenkit érint, rettenetes és elképesztő” hatásvadász címek zápora is az ízlésemtől. Oké, nem nézek tévét. De mit kezdjek egy új generációs népbetegséggel, ami felütötte fejét: a 9 millió szakértő országával? Pililik, önmaguk életében hasraesők, unatkozó nyugdíjasok önszórakoztató szokása, amit aligha lehet kikerülni. Egyfelől a nyomdafestéket ugyan nem tűrő, de a klaviatúrán probléma nélkül bepötyöghető ocsmány stílusban, a legbutább és általában valótlan hír és vélemény gyártás tanúja vagyok naponta, másrészt az is jól látszik, hogy honfitársaim jelentős részének elméje fölött ott lebeg „a bús feledékenység koszorútlan alakja”,  hiszen régen minden jobb volt... Vagy nem. Augusztus 20. „A minekatüzijátékköltsükazegészségügyre” ün...

 Egy szivar, és egy erős kávé. Meg egy nyugodt óra. Számára bizonyos értelemben ez jelentette az ünnepet.  Szerette ezeket az időket, amikor tényleg meg lehetett állni.  Ez mindig csak ünnep után jött.  Nem furcsa?  Amikor mások az ünnepi hangulat foszlányai között, talán épp az elmúlt napok szépségét sajnálják, hogy elmúlt, ő akkor ünnepelt.  Úgy gondolta, nem az az igazi ünnep, ahol végig rohansz, szervezel, megfelelsz, hanem az, amikor van időd egy kicsit csendben lenni, odafigyelni a történésekre, üzenetekre. Nem volt könnyű éve. Nem mintha a legkevésbé panaszkodni akart volna bármiről, bárkinek. Ez inkább csak olyan megállapítás féle gondolat volt, mint mikor egy gazdasági év végén az igazgató a raktár ajtajában állva, kezében egy leltárral végignéz a polcokon, egyeztetve a készletet és a hiányt immár nem csak papíron, de a valóságban is. Az igazán érdekes az volt, hogy amikor ez a számvetés végigfutott rajta,  és megállt egy-egy tételnél, ...