77-szer

 Szimpla két ágyas kórterem volt. Semmi különleges, pont olyan mint bármelyik vidéki kórházban. A két férfi, akik átmeneti lakói voltak, szinte egyszerre költöztek be,  és néhány órányi különbséggel egyszerre is műtötték őket: csípőprotézis műtét volt. Mindez már pár nappal ezelőtt történt, ma már hazafelé készülődtek... - De jó magának, megy haza! - Ezt most nem értem, hát maga is, nem? - Igen, de még előttem egy hosszú út a betegszállítóval. - Hová is viszik? - Tófalvára. - Az nincs is messze, én két faluval messzebb megyek, Berkenyére. - De magának akkor is jobb, mert Tófalvától már simább az út. - Mi fog csinálni, ha fel tud majd hosszabb időre kelni? - Hah, mikor lesz az még! Tudja, mennyire fájdalmas az ilyen műtét? - Hát, azt hiszem, tudom. Tudja, pont most volt egy ilyenem... - Az más. Két műtét sem egyforma! A magáé biztos egyszerűbb volt. - Hát ezt nem tudom megítélni, ez igaz. - Az enyém borzasztó volt. És nagyon fáj, jobban, mint előtte. - Nekem se sógorom, de azért örülök,

 Sáncváron minden szem a templomra szegeződött. De valami homokszem mehetett a gépezetbe, mert csak nem akart kibontakozni az eredmény. Ennek az időszaknak három érdekes szereplője is volt. Itt van mindjárt a Sárga. Ő volt a felújító.  Köpcös kis indiai gyerek, akit Sárgának hívtak a születési anyakönyve szerint, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az anyakönyvvezető kissé vaksi lehetett, mert akárhonnan nézte az ember, az az ürge bizony egyenletesen barna volt... Na, mindegy! Ne vesszünk el a részletekben! Sárga azt állította, ért a templomok felújításához.  Az már csak utólag derült ki róla, hogy a kőműves tanonc óráknak csak egy részére járt be, a szakmából ezért csak a bontásra vonatkozó részt sajátította el, a többi művelet nem ment neki. Ellensúlyozta viszont ebbéli hiányosságait, hogy kiváló kapcsolati tőkével rendelkezett, főleg faipari területen. Hangoztatta is: no para, olcsón tud kiváló minőségű libanoni cédrust hozatni. Eddig rendben is lett volna az ügy: Sárga hipp-hopp min

  -           Mit csinálsz ma? -           Várok. -           Meg se kérdezem, mire, vagy kire. Ez annyira unalmasan hangzik. Amire várni kell, az nem éri meg az árát, akire várni kell, az majd megtanulja, hogy mindig, mindenki pótolható. Ez a trendi, így pörög a világ! Minden és mindenki azonnal legyen! -           Szerintem várni jó! Van benne egy csipet izgalom, egy kis rákészülés, íze és illata van a várakozásnak. Jó várni valakire, aki hiányzik, aki nem cserélhető és nem pótolható. Mire megérkezik, fel tudod öltöztetni a szíved. -           Hogy érzed magad ma? -           Csend van bennem. -           Az de rossz! Utálom a csendet! Unalmas, mert süket, és egyedül érzem magam tőle. Inkább bömböljön a zene, a tv, a rádió, vagy mit bánom én, de csend az ne legyen. -           Szerintem a csend nem süket, és főleg nem néma. Ezer hangon beszél, és csodákról mesél. Csak a csendben tudsz igazán elolvasni egy jó könyvet, gyönyörködni egy szép virágban, megcsod

 Jónásunk bizony  sok érdekes dolgot látott Sáncváron, de talán a legfurcsább jelenség az ezoterikus lila Tündér volt. Természetesen ő is keresztezte a próféta útját, és szándéka messze sem volt olyan segítő, mint ahogy marketingezte. De ejtsünk szót erről a földiekkel játszó tüneményről. Amit érdemes tudni róla, legelőször is, hogy valóban komoly ezoterikus képességekkel bír. Itt van mindjárt az az eset, amikor egy bagdadi híd alatt úgy összeverte saját magát, hogy ebből mindjárt született egy oknyomozó riportkönyv is.  A történet komoly hullámokat vert a mezopotámiai zenei életben is,  ugyanis egy asszír metálzenekar a 3+2 formáció, dalt is írt az eseményről: "Híd alatt, híd alatt, a Margit híd alatt..." Ha a kételkedőket ez nem győzné meg különös képességeiről,  itt egy másik kis történet: Van a Tigris folyón, nem messze Sáncvártól egy kis rév, amin komp közlekedik. Egy időben a komp munkaerő hiánnyal küszködve nem járt,  erre a lila Tündér csak úgy a távolból, képességeit

 Ahogy korábban már jeleztem,  volt néhány szorgalmas atyafi ezidőtájt Sáncváron. Szó se róla, igen elhivatottan álltak minden kérdéshez,  hogy mást ne mondjak, életük árán is megvédték volna Jónástól a közösséget, ha erre kérik őket.  De ha azt mondta volna nekik valaki: dobjatok már 10 talentomot a perselybe,  had haladjunk, azonnal vicsorogtak, pénzéhesnek nevezve mindenkit... Hát ilyen előzmények közt merült fel egy igazán korszakalkotó ötlet, az egyik prominens atyafi kobakjában, tudniillik, állítsanak lovasszobrot a templomban az egyik dédnagybátyja emlékére. Jónás a fejét fogta. Nem ettől fájdult meg ugyan, de a már meglévő fejfájásnak nem tett különösebben jót ez se. Ráadásul a Mágus, mert így hívták - arra még visszatérünk, miért, nem is kért, de mindjárt parancsnoki szerepben látva magát,  utasításokat adott, hol, hogyan, miből is légyen ez a szobor. Szóval mindent adott, csak pénzt nem, amiből meg, mint az lenni szokott, nem volt épp sok. Szakítsuk meg egy pillanatra a törté

 Nem marad mindig kicsi a próféta, esetenként előfordul, hogy közepes prófétává növi ki magát, na, megjegyzem ez sem általános jelenség, de volt már ilyen. Jónásban is meglátták a lehetőséget a Vezérkarnál. Tudjátok, ez az, amikor azt mondják: Te vagy erre a feladatra a legalkalmasabb, és ilyenkor nem baj, ha tudod, ez valójában azt jelenti: más hülye pillanatnyilag nincs, aki ezt elvállalná... Szóval, Jónásban látva potenciált neki adták Sáncvárat is. (Azért írom magyarul a nevet, mert a mezopotámiai megfelelője nagyon bonyolult!) Sáncvár! Csodás hely! Jónásnak kábé 2 hét után szekrény fóbiája lett... ugyanis minden szekrényből kiesett egy újabb csontváz. Templomtető, eldugult csatorna, beomlott vízóra akna,  az épületbe befelé füstölő kémény?  Kérem, van itt minden, csak válogatni kell.  Leginkább abban, mivel kíván az ember legelébb foglalkozni. De ne higyjük, hogy ez úgy egyben jön ám! Dehogy!  Sáncváron sora van mindennek, mint a rétes evésnek. Ez itt úgy megy, hogy ma megoldasz e

Jónás kezdő éveinek ő volt a bearanyozója. Nem bízta a véletlenre, jó forró arannyal dolgozott, képzelhető, hogy prófétánknak épp annyira hiányzott hát, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. De hát ki is volt ő, akit nemes egyszerűséggel csak a „csillagos tekintetűként” emlegetünk? Valamikor ő is próféta volt, de aztán utolérte minden próféták rémálma: a nyugdíj. Tudnivaló, hogy a próféták zömét kínozza egy speciális betegség, amelynek tudományos neve a „befejezhetetlensis dumálhatnékum”, jellemző tünete pedig a befejezte már, csak nem bírja abbahagyni. Hát ő klasszikus példája volt ennek, nyugdíjasként minden volt, csak nyugodt nem. Hogy ne zaklassa a megyei főrabbit, kinevezték Jónás felügyelőjévé… Ebben a minőségében úgy érezte, neki még nem járt le az ideje. Időről időre beleavatkozott Jónás munkájába is. Nem kicsit. Nagyon. De miért hívták csillagos tekintetűnek? Nem, nem látott csillagokat, nappal meg főleg nem. A név onnan jött, hogy ha kértek tőle bárm

Mindent összevetve Béla remek ember volt. Ezt bármelyik kollégája megerősítette volna, aki az elmúlt 50 évben dolgozott mellette a motorgarázsban. Egyszerű szerelőként is egyéniség. Ki ne emlékezne arra a precíz következetességre, ahogy minden héten hazavitte, majd patyolat tisztára mosva visszahozta a kéztörlésre szolgáló törölközőjét, és ha valaki megkérdezte tőle, miért nem elég a gépházba időről-időre behozott rongyok garmadája, így felelt: „Tudod szakikám, egy alapos kézmosás után semmi se ér többet, mint egy jó trotil törölköző!” Mert Béla bá, mint szinte mindenben, ebben is ismerte a frankót. Egyszerű melósként talán az irodalomhoz való mély vonzódása volt a legmeglepőbb. Nyugdíjazása előtt néhány héttel mindenkinek elmondta, ő bizony úgy tesz majd nemsoká, mint a költő, Arany János. Tudniillik, rövidesen „abbahagyja a lantot”. Ilyen emberi és szellemi örökség mellett senki sem csodálkozott, mikor a temetésére a család az elérhető legjobb városi szónokot

      "Ki itt ügyintéznél, hagyj fel minden reménnyel!”                   (a Magyar Közélet kapujának felirata)   Szégyen – nem szégyen, nem rajongott a komolyzenéért. Azt a viszonylag csekély ilyen irányú igényét bőven kielégítette, ha felhívott egy közműszolgáltatót, vagy bankot. Tudta, ma meglesz a negyedéves mennyiség, így elhelyezkedett a fotelban, és telefonálni kezdett. Legnagyobb meglepetésére 3 perc után felvették. Új guinness rekord – gondolta, de máris figyelnie kellett, mert az ügyintéző csicsergett: -           Dalos Pacsirta vagyok a Pénzt vagy Életet Biztosító Zrt. – től. Miben segíthetek? -           Kezit csókolom, T. tiszteletes vagyok az Alsózabosi Református Egyházközség képviselője. Az lenne a problémám… -           Bocsánat – így Pacsirta, előbb azonosítanom kell. Feltennék néhány kérdést: -           Neve? Címe? Színe? Szaga? Halmazállapota? Az ön nagyapja harcolt Sztálingrádnál? Ez esetben kérem, a katonakönyvének utolsó 3 számjegyét billentyűz

A korosodó hölgy egy üres konténer mellett álldogált. Szemmel láthatóan zavarta valami, és ennek hangot is adott dünnyögve: -           Hát, ez már tényleg nem lehet igaz… ezt a szemétséget… tehet róla… Egy férfi állt meg mellette, és látva a hölgy bizonytalankodását, segíteni akarván, megkérdezte mi a gond? -           Az, fiatalember, hogy 170 Ft darabja a tojásnak. Ki tudja ezt megfizetni? -           Bocsánat, hölgyem, de úgy látom, egy darab tojás sincs… -           Hát ez az. Nincs tojás. -           Az előbb azt tetszett mondani, hogy túl drága… -           Az a baj. Meg nincs is. Minden baj! -           Tudja, a helyzet az, hogy valójában már csak 100 Ft darabja, mert ársapka van rajta. Vélhetően ezért vitték el mindet. De a hölgy nem hagyta magát zavartatni a tényektől. Immár, hogy volt értő hallgatósága, elmondta, hogy az egész nem létező 170 Ft-os tojás mizériáért a nagytekintetű Ormány a felelős, és meg van győződve róla, hogyha a hatalom kicsit zayosa

Nem nézel ki jól. Iszol eleget? - Hallod, mást se csinálok, csak egyfolytában iszom. Sz omjas vagyok mindig. - Nem akarlak ijesztgetni, de most elviszlek az orvoshoz. -Nővér, kérem, nézze meg, van-e egy másik mérőnk? - Itt van, doktor úr! - Hihetetlen, hát ez se működik? - De igen. Látja? Az értékeimet méri, de lehet, hogy a páciensé magasabb, mint a határérték… - Ha így van, azonnal induljanak, irány a kórház! Kisvárosi kórház, sürgősségi osztály. Gyors vérvizsgálat, már kötik is be az infúziót. Az orvos és a nővérek hitetlenkedő ábrázata nem sok jót ígér. A váróban ül, karjába kötve az infúzió. Mellette a barátja, aki behozta, próbálja beszélgetéssel elterelni a figyelmét. Az éjszakás orvosra várnak, aki pár perc múlva be is fut. Átnézi gyorsan a vizsgálati eredményt, felszalad a szemöldöke, és épp csak nem füttyent: - Ez igen. 38.6. Tudja, élő emberen maximum 40-et mérünk a tudomány mai állása szerint. Hogy jött be? - Lábon, doktor úr. Beültem az autóba és elhoztak. - Akkor magát

Egy alkalommal kedves vendég látogatta meg a prófétát. A Messziről Jött Atyafi. Régi barátság volt már ez, sok mindent kibírt, de a kedves Olvasó idegei tán nem bírnának olyan sokat, így az előzmények részletezésétől – a kockázatok és mellékhatások tekintetében inkább elállunk. Szóval, jött. Egy őszi délután, már úgy estébe hajlóan érkezett. Éppen az este további részét tervezgették, mikor elnézést kérve rövid kitérőre indult barátunk. Pár perc múlva bejött a szobába, Jónás épp folytatni akarta a mondatot, ami félbe maradt, de tátva maradt a szája: Atyafi ugyanis nem üres kézzel, de egy komplett WC kagylóval a kezében érkezett. -           Te! Hogy milyen luxusban élsz – mondta a prófétának – nem is tudtam, hogy mobil wc-d is van! -           Hát, ami azt illeti, ez nem volt mobil – dadogta a próféta. Hogy csináltad? -           Ó, csak egyszerűen a kezemben maradt – mondta. Picit erősebb lehet a fogásom. Hát így kezdődött az este. Jónásnak úgy tűnt, célszerűb

„Ne vigyenek több zoknit Dobby manó sírjához – kérik a természetvédők a rajongókat” (rtl.hu – 2022.11.05)   Hömpölygött a tömeg a moziból kifelé. A sikersorozat legújabb része rajongók tízezreit vonzotta a filmszínházakba, és most, a film végén mindenki izgatottan tárgyalta a fejleményeket. Két fiatal indult el, vélhetően hazafelé a lassan oszló tömegben. A fiú valamivel idősebb, talán harmadéves lehetett, jogász hallgató. A lány az első évfolyamra jár – pedagógusnak készül. Ők is a látottakat tárgyalják: -           Tudtad, - kérdezi a srác – hogy szegény Dobby manónak van egy valódi sírja? -           Nem mondod? Hol? -           Valahol Walesben. És a rajongók zoknikat visznek és küldenek a sírjára, nap, mint nap tucatszám. -           Hú, de klassz! holnap én is veszek egy szép pár zoknit, sok pici szívecskével, kerül, amibe kerül, és elküldöm a sírjára. Ennyit csak megérdemel! Miközben beszél, hirtelen megáll és hátra hőköl. Egy láb nélküli, kerekes székben ülő koldus ke

Jónás kapcsán eddig csak Ninivéről esett szó, de fontos megemlíteni, hogy a prófétai körzetéhez tartozott még két kisváros, úgymint Kertváros meg Fürdőtelep. Mindjárt az első adandó alkalommal, mikor ezeket a helyeket meg kellett látogatni, prófétánk kiment hátra az udvarba, hogy megnézze, milyen szállítóeszköz az, amit úgy ígérgettek neki. Pont összefutott a Kolompolóval. A Kolompoló egy nagyon fontos ember volt Ninivében. Az ő tiszte volt összeterelni mindenkit, ha a próféta Ninive lakosait megtérésre akarta hívni, ilyen alkalom pedig rendszeresen akadt, hiszen végül is ezért küldték… Volt azonban egy szokás itt Ninivében. Ha a Kolompoló megkezdte munkáját, minden ninivei rögtön úgy tett, mintha valami életbe vágóan fontos és nyilvánvalóan halaszthatatlan dolga volna, amit – Uram bocsá – kizárólag ilyenkor lehet elvégezni, így véletlen se tudtak ott lenni Jónás beszédén, pedig hát nagyon szerettek volna… Szóval, összefutott a Kolompolóval. Együtt ballagtak a garázs f

Szóval, ott hagytam el, hogy Jónás igen nagy bajban van: irány Ninive! Közben bonyolította az életét egy behívó is az asszír hadseregbe, amit aztán végképp nem kívánt magának, még akkor sem, ha mindjárt szakaszvezetőt csinált volna belőle a testület. Jól emlékezett ő, hogy a régi honvédelmi napokon légpuskával csak azért találta el a lőtér túloldalán a dombot, mert az gyakorlatilag betöltötte a komplett látóhatárt. Nem voltak kétségei, aligha járulna hozzá érdemben a hon védelméhez. Ezen azonban szerencsésen túlesett, a kerületi főrabbi igazolta, hogy nélkülözhetetlen prófétája ő az Úrnak, így a hadsereg se forszírozta az ügyet. Eljött hát a nagy nap, indulni kell Ninivébe. Reggel elő is állt egy NDK gyártmányú szolgálati cethal, jól látható IFA felirattal, hogy elnyeljen mindent, - a prófétával együtt, ami csak egy sikeres túléléshez kell. És már itt is van Ninive! Lakályos kis próféta házikó - körülötte tökföld - mert az Úrnak van humora! A java csak most jön persze. Amíg Jónás kipa

      Ez volt az a pillanat, amikor egyértelmű lett, bajban van. Az egyetem utolsó éve hihetetlenül gyorsan telt. Pikk-pakk tél lett, munkahelyet kell tehát keresni. Gyanús lehetett volna már ekkor néhány jel. Sok hó esett, a hófúvásos időben alig jártak a buszok, vonatok. De őt éppen most hívták Bagdadba. Egy idős rabbi volt a vállalat ottani képviselője, látásból ismerték egymást. Örült volna, ha ebben a tartományban lehet próféta, ízlelgette már, milyen is lenne… -           Nu, Öcsém – mondta az öreg – csak azért hívtalak, hogy megmondjam: nincs felvétel. Az egész beszélgetés alig volt 5 perc. -           Kössz! – gondolta Jónás. - Jópofa ürge vagy, ezért vártam másfél órát a hóviharban. Eljött a tavasz. Nap mint nap elsétált a próféta képző főfolyosóján a faliújság előtt. Évek óta sárguló cetli hirdette: Ninivébe prófétát keresnek… -           Marha jó hely lehet – gondolta, ha évek óta nem találnak oda valami palimadarat. Hát én aztán biztos nem megyek oda! Ennél minim