Sic transit gloria mundi...

Mindent összevetve Béla remek ember volt.

Ezt bármelyik kollégája megerősítette volna,
aki az elmúlt 50 évben dolgozott mellette a motorgarázsban.
Egyszerű szerelőként is egyéniség.
Ki ne emlékezne arra a precíz következetességre,
ahogy minden héten hazavitte, majd patyolat tisztára mosva
visszahozta a kéztörlésre szolgáló törölközőjét,
és ha valaki megkérdezte tőle, miért nem elég a gépházba
időről-időre behozott rongyok garmadája, így felelt:
„Tudod szakikám, egy alapos kézmosás után semmi se ér többet,
mint egy jó trotil törölköző!”
Mert Béla bá, mint szinte mindenben, ebben is ismerte a frankót.

Egyszerű melósként talán
az irodalomhoz való mély vonzódása volt a legmeglepőbb.
Nyugdíjazása előtt néhány héttel mindenkinek elmondta,
ő bizony úgy tesz majd nemsoká, mint a költő, Arany János.
Tudniillik, rövidesen „abbahagyja a lantot”.

Ilyen emberi és szellemi örökség mellett senki sem csodálkozott,
mikor a temetésére a család az elérhető legjobb városi
szónokot kérte fel.
Mivel megrögzött ateista volt, pap szóba sem jöhetett,
de volt 3-4 világi szónok, akik közül lehetett választani.

A temetés szép rendben zajlott.
Ahogy azt kell és illik,
a szónok sorra vette Béla minden kiváló tulajdonságát,
(a rosszakat már mindenki elfelejtette ekkora).
Nagy sóhajtozással emlékezett mindenki
a hajdani apára, barátra, kollégára.

A szónok pedig igyekezett szépen lezárni és összefoglalni
mondanivalóját, emlékeztetvén a jelenlévőket a múló időre,
ezzel a fordulattal élve: „bizony, az idő vasfoga elszállt felettünk…”
Néhányan felkapták a fejüket – feltehetően látni akarták
ezt a nem mindennapi jelenséget, mások pedig, ki tudja miért
még mélyebbre hajtották fejüket.
Vélhetően megérintette lelküket a mondanivaló mélysége.

Csak az olyan latinos műveltségű jelenlévők, mint a néhai Béla,
gondolták azt ebben a pillanatban:
Bizony, így múlik el a világ dicsősége…