Akkor nem tudsz már inni...

 A parton állva
nézte a folyót. Rohanva, örvényeket kavart, szennyes volt és haragos.
A hátán vitte a modern civilizáció vívmányait, a bevásárló szatyrokat, 
PET palackokat, üres fémflakonokat...

Sokszor hasonlították az életet a folyóhoz - jutott eszébe, 
és milyen igaz: néha csendesen csordogál, a napsütésben szinte állni látszik,
máskor meg tajtékos a haragtól, hánykódik a tehetetlenség szorításában.

De, - fűzte tovább magában - azt még valószínűleg sose mondta senki, 
hogy az élet folyója mennyire hasonlít az igazihoz abban, ahogy sodorja magával 
azt a rengeteg beledobált szemetet.

Beledobjuk, és pár perc, elviszi a víz. Volt nincs. Probléma megoldva.
Ki gondolná, hogy lesz valahol egy vízbe lógó faág, egy hídláb, 
ahol megakad, és megakasztja lassan a többit is,
egész lebegő szemétteleppé alakítva azt, ami ivásra való.

Bedobált szavak, ingerült gesztusok, türelmetlen napok és percek,
"miért nem érted, hogy...." kezdetű mondatok lebegnek 
az "én ilyen vagyok" és a "kit érdekel" társaságában.
Valahol bedobták őket egy lélek folyójába, és hátat fordítva talán 
néhány perc múlva el is felejtették. 
Vagy nem, de akkor meg úgy gondolták, elég utána vetni egy "bocsáss meg"-et,
és már minden a régi.

Most az is ott lebeg - fennkadva egy, rég a folyóba dőlt öreg fa ágai közt.

Szomjas vagy? - Ott a folyó, igyál! 
De hát tele van mérgező szeméttel! Ha nem is ölne meg, de keserű.
Én édesre vágyom!
Milyen igazad van!

Ezért ne mérgezd meg a folyót, mert amikor szeretnél,
akkor nem tudsz már inni, mert a víz amit találsz, keserű...