Hálaadás

 Egy történet,
ami akár igaz is lehet...

"Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren:
és hozzád nem is közelít."
                   (91. Zsoltár)

A fotelban ülve szivarozás közben elmosolyodott.
Nem sok oka volt a mosolyra, de a gondolat, ami átfutott rajta,
mosolyra késztette.
- Lám, a hálaadáshoz egy jó szivar is elég - gondolta. - Ez annyira pocsékul közhelyes,
hogy már jó...
- Na jó, kell a hálaadáshoz igazi ok is, hogy hálás lehess - fűzte tovább magában.
Itt megbicsaklani látszott a gondolatmenet. 
Az utolsó fél évben nem sok pozitívumot talált, ahogy végigpörgette. 
Halál, félelem, feladatok, viták, szeretetlenség, műtétek,
balesetek szép kis listája állt össze.
Valami nem stimmelt. Itt valami keserű ízt kéne érezni, egy jó erős káromkodás után
tán még köpni is egyet, de egyre csak az jutott eszébe: hálaadás. 
Nem haragot érzett, még kevésbé elviselhetlen nyomást. 
Inkább fáradtságot, de ebben a fáradtságban volt valami
a győztesek elégedettségéből. 
- Mi lehet ez? - gondolta. 
Pár másodperc után, mintha valami megérintette volna,
hideg borzongással futott végig rajta a Zsoltár verse: "elesnek mellőled ezeren..."

Egy igazi "aha" élmény volt.
Ahogy végiggondolta az üzenetet, rájött valamire: 
nem az az egyetlen ok a hálaadásra, ha nem élsz át semmi rosszat, vagy sikeres vagy,
ezek elég ritkán adódnak amúgy is.
Az igazi ok a hálaadásra inkább az, ha erős maradhatsz a nyomorúságban. 
Fáradtan, de győztesen állni a vihart. 
Talán olyan ez - gondolta - mint a gyémánt, amelyből újabb lapot hasítanak ki. 
Látszólag az értékes anyag egy része elvész, de a végeredmény az,
hogy az amorf kristályból drágakő csiszolódik...

Ahogy mindez megfogalmazódott benne, már nem csak azt értette,
miért hiányzik a keserű íz, 
de egyben kibukott belőle a hálaadás is,
és jó volt azt mondani: Köszönöm Uram azt, amin átvittél!